Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe

KÉZZELNEVELÉS ÉS EGYEDÜLTARTÁS

2011.05.13

KÉZZELNEVELÉS ÉS EGYEDÜLTARTÁS

A PAPAGÁJOKNÁL

 

2010. október 8.
Írta: Sz.M.

E-mail: iguana.lady.69@gmail.com

 

                      Ez a két jelenség az, ami a papagájtartásnál a leggyakoribb hibának számít, a kettő együtt viszont megkeseríti mint a gazda, úgy a madarak életét és jövőjét is. Ezt a bejegyzést épp ezért írom, mert nagyon sokan nem tudják, mit is jelent valójában, hogy kézzelnevelt egy papagáj, illetve miért is van manapság annyi pszichésen problémás madár a kedvencek között. Ezáltal segítséget szeretnék nyújtani, hogy legyen képünk a dolgokról, hogy tudjunk helyesen és felelősségteljesen dönteni, és ne a dolgoknak csak az egyik oldalát lássuk.

 Az elmúlt években, ha kicsit böngésztünk az Interneten és fórumokon, észrevettük, hogy helyenként komoly, heves viták folytak és még mindig folynak a kézzelnevelés szükségességéről, ill. ártalmasságáról.

Magyarország még csak a felismerés stádiumban van, míg Nyugat-Európában már szabályozzák rendeletekkel, ill. különböző szervezetek aktív munkájuk révén informálják és hívják fel az emberek figyelmét. Sokan gondolhatják, minek ez a nagy hűhó az egésznek, hiszen nem olyan nagy ördöngösségről van szó. Régen is tartottak egyedül papagájokat, mégsem kiabálta el senki magát, hogy állatkínzás stb. Viszont, ha kicsit komolyabban beássuk magunkat a témába, meglepő dolgokat fedezhetünk fel, melyek sok esetben egyáltalán nem pozitívak, főleg a mai helyzetek alapján.

   

 

                   Apróhirdetéseket és fórumokat böngészve egyre többször akadhat meg a szemünk a következő bejegyzéseken: „Családi problémák miatt eladó kézzelnevelt, beszélni tudó XXX ennyiért és annyiért.”, „Segítség, papagájom támad engem, ill. férjemet/feleségemet.”, „Madaram egész nap kiabál, ha nem vagyok ott.”, „Még mindig tépi a tollait, mit tegyek????”. Az esetek zömében a tapasztalt és jártas papagájosok próbálnak valami hasznosat mondani, segíteni a gazdának, de az igazat megvallva, ezek mind csak tüneti kezelések. A mostani tendenciát követve a következő években egyre több ilyen problémás esetek lesznek majd, melyeket kezelni nehéz, esetenként lehetetlen. A megoldás gyökereknél van, hiszen ha az emberek rájönnének, hogy a papagájtartás nem egyenlő a kutyák tartásával, tartásuk kicsit több felelősséggel jár, és nem olyan könnyű, mint amennyire hiszik, és nem saját igényeiket kielégítve formáznák a madarakat, egyből kevesebb probléma lenne a papagájok tartásánál! De sajnos amíg ez a felvilágosodás be nem következik, marad csak a remény, hogy az emberek kicsit felelősebben viszonyulnak az állatokhoz, melyek az ő tulajdonukban van.

 

Kézzelnevelés során Konrad Lorenz a libák kikelése és fejlődése során tapasztalt és leírt imprinting fogalmat használják ki a tenyésztők.

 

A kézzelnevelés során a fiókákat a szüleiktől elveszik, hogy a tenyésztő továbbnevelje, ezáltal az állat (tévesen) az embert fogja fajtársának tekinteni. A madarak ebből következtetően „szelídek” lesznek, és ez jól is megy az esetek zömében 2-5 évig. Egészen addig, amíg a madarak ivarérettek nem lesznek. Ezért is van az, hogy az esetek zömében a gazda teljesen meg van elégedve a madarával, mindenkinek tanácsolja és helyesli a kézzelnevelést, aztán néhány év múlva meg értetlenül áll, mikor egy kopasz, agresszív papagájjal találja szembe magát.

 

A kézzelnevelés során, amennyiben a madár szerencsés, minőségi tápot kap, de sajnos ez sem pótolja teljesen az igazi eleséget, amit szüleitől kapna. Ebből is adódik, hogy biztonyítottan egy kézzelnevelt madár valamivel lassabban fejlődik, mint egy szülők által nevelt fióka, emellett az önállósodás is sokkal tovább tart. Tapasztalatlan vagy nemtörődöm tenyésztők esetén sajnos nem ritka, hogy komoly (maradandó) sérüléseket szenved el a madár a kézzelnevelés során, ennek okai főleg a szükséges higiénia hiánya, nem megfelelő hőmérsékletű eleség, rossz minőségű eleség, rendszertelen etetés stb. A kézzelnevelés messzemenően nem olyan egyszerű, mint azt sokan vélik. A tenyésztőre nagy felelősség hárul, hiszen bármilyen csekély hibát is vét, az állat életébe kerül! Ezért sem helyeslem azt, mikor valaki a pénz miatt tenyészti a madarakat, és már-már futószalagszerűen termeli a kész állatokat, mint egy gyári munkás, mert úgymond a minőségen esik csorba. A madarak gyengébb immunrendszerrel rendelkeznek, sokkal fogékonyabbak lesznek a megbetegedésekre, és sajnos tapasztalat szerint messzemenően nem élnek el addig, mint fajtársaik.

 

Sajnos gyakran előfordul a fiókák esetén a rossz minőségű tápok miatt kialakuló angolkór.

 

Emiatt is azt vélem, hogy a papagájokat csak szükség esetén neveljék kézzel. Viszont ha körbe nézünk a piacon, a kézzelnevelt állatok 90%-a nem szükségből történt, hanem egyszerűen azért, mert a kézzelnevelt, és így „szelíd” állatok többszörös áron eladhatók, mint fajtársaik, melyeket a gazdának kell majd megszelídítenie. Egy példa: egy normális, szülők által nevelt nimfapapagáj 2000 forint átlagárral rendelkezik, míg egy kézzelnevelt egyedeket 8000 forinttól árulnak. Már pedig aki tenyésztett már nimfát, tudja, hogy náluk jobb szülőt aligha kívánhat egy tenyésztő, mivel az esetek alig 10%-ban fordul elő valamilyen probléma.

Elfogadom viszont azt, hogy komolyan veszélyeztetett fajok esetében, melyeknél minden egyed számít, nem engedheti meg a tenyésztő, hogy akár egy fióka is elpusztuljon. Viszont az ilyen madarak nem is kedvencként mennek tovább.

 

A későbbiek során előforduló pszichés problémák a kézzelnevelés és a későbbiekben helytelen, nem fajnak megfelelő tartás során együttesen alakul ki!

 

Mint már említett a kézzelnevelés önmagában nem jelent problémát, hiszen nézzük csak a Loro Parque-t, ahol minden madarat kézzelnevelnek. A komoly problémát a szocializálás hiánya jelenti, hiszen ezek a madarak zöme amint önállóan táplálkoznak, mennek is gazdájukhoz, ahol egyedül kell élniük. A gazda nem érzékeli a problémát, hiszen hogyan is? Egy papagáj nem sír, nem mutatja ki, ha valami nem stimmel vele, ráadásul a tenyésztő is szentül biztosította, hogy úgy jó lesz, ahogy tartja. A madár szépen tanul „beszélni”, játszik, és ami a lényeg: szép szelíd. A többi a tudatlan gazdát már nem érdekli. Aztán jönnek az első jelek. A madár nyugtalan lesz, ha a gazda elhagyja a szobát, elkezd eleinte még csak fütyülni, aztán hamar áttér az ordításra. A gazda ilyenkor visszamegy, megnézni, mi a baj lehet a madárral, így tudatlanul is, de megerősíti a madarat, hogy jól csinálta, és mindig visszajön a gazda, hogyha kiabál. A madár rövid időn belül notórikus kiabálóvá fejlődhet, a gazda meg értetlenül és idegeivel a végén áll, és nézi tétlenül az eseményeket. Ennek a jelenségnek a megjelenéséhez még az sem kell, hogy a madár ivarérett legyen. Tudok esetekről, melynél a madár épp két hete a gazdánál volt, és már elkezdett kiabálni.

 

A kiabálás egy természetes cselekedett, hiszen a madarak így hívják fajtársaikat magukhoz. A kézzelnevelt papagájok az embert tekintik tévesen fajtársnak, ami miatt, ha ő nincs jelen, kiabálni fog. Márpedig az ember nem tud úgy a papagáj mellett lenni, mint egy igazi partner lenne: a nap 24 órájában! A madarak rettenetesen szociális állatok, emellett prédaállatok, így nem szabad elfelejteni, hogy a papagájok egyedül bizonytalanul érzik magukat, nincs a csapat adta biztonságérzetük!

 

 A komoly problémák ezt követik majd. Fajtól függően 2-5 éves korban, mikor az ivarérés megindul, a madárnak már más jár a fejében, mint csak játszani. Egyre többször fordul elő, hogy a gazdi kezére, lábfejére stb. mászik, ahol szexuálisan megkönnyíti magát. A madár párkapcsolatokra jellemző viselkedést mutat, mint pl.: a gazda etetése (leöklendezése), cirogatása, többiektől való védelme. És ez utóbbi jelenthet még komoly problémát. Az esetek zömében a madár az általa kiválasztott partnert védelmezi, a többi embert támadja, sokszor komoly, véres sérüléseket okozva. Nem ritka az az eset sem, mikor a gazda is kap.

 

Az állatoknál az ivarérés olyan, mint az embereknél a teenager kor: feszegetjük a határokat, kiteszteljük, meddig lehet elmenni. Ilyenkor egy olyan madár, melynek azelőtt minden meg lett engedve, el lett kényesztetve stb. komoly problémákat tud okozni, mivel fölényben érzi magát. Ilyenkor már felesleges fegyelmezni, nem fogja érdekelni őt. Ezért már az elejétől fogva tudatosan neveljük a madarakat!

 

 Az agresszió beléptével az emberek félni kezdenek a madártól, és sajnos ezt követően a madarat nem merik többé már kiengedni. A kiabálás ezzel felerősödik, a madár hisztizik, majd frusztráció felgyülemlésével elkezd magával foglalkozni. Egyre többet és agresszívabban tollászkodik, míg el nem kezdi saját tollait tépkedni. Az esetek egy részénél viszont itt még nincs megállj. Sajnos vannak papagájok, melyek tényleg a végletekig elmennek azért, hogy pszichés fajdalmaikat csillapítsák, és elkezdik önmagukat csonkolni. Ki a saját lábát rágja le, de az esetek zömében mégis a saját húsukat tépik ki, ezzel komolyan legyengítve saját magukat, míg el nem pusztulnak.

 

Sok esetben a gazda ilyenkor csak fogja, és eladja a problémás madarát egy tudatlan vásárlónak, aki majd – miután szintén rájön, hogy miféle madár is ez – szintén eladja. Így alakulnak ki a vándorpokáloknak nevezett papagájok, melyek egyre nagyobb problémákkal fognak rendelkezni… Eladás helyett inkább nézzünk szembe az általunk okozott hibákkal és próbáljuk megoldani – másoktól segítséget kérve, mert egyedül nem fog menni! Ez jobb az állatoknak is, hiszen a papagájokat nagyon megviseli a gazdacsere!

 

 Lehetne másképp is, csak a baj, hogy a tenyésztők nem, vagy teljesen félre informálják a leendő gazdát, hogy eladási esélyeiket megnöveljék, ezáltal a legnagyobb hibába kergetve a leendő tulajokat. Hiszen mégis mekkora esélye volna akkor egy tenyésztőnek a madara eladására, ha már eleve úgy állít be, hogy az állatnak néhány héten belül kellene egy fajtárs, ami anyagilag esetenként teljesen lenullázná a családi kasszát? Gyakran lehet hallani, hogy a kézzelnevelt papagájoknak nem kell fajtárs, hiszen őket ezért nevelték kézzel, ők nem olyanok mint a többi papagájok, náluk elég, ha kicsit játszunk vele aztán kész. Csak időközben elfelejtettük, hogy mikkel is állunk szembe. Ezek az állatok vadállatok, és hiába a kézzelnevelés, az ösztönt nem lehet kiverni belőlük. Attól, hogy egy papagájt kézzel nevelnek, még papagáj marad, ugyanolyan igényekkel, mint a többi. A különbség annyi, hogy ezeknek az állatoknak nem adatott meg a lehetőség, hogy rendes, családi környezetben felnevelkedjenek, testvéreivel játszhasson, szüleitől megtanulhassa a szükséges szociális elemeket, melyekkel későbbiekben elboldogulhat stb. Az úgymond gyerekkor hiánya miatt ezek az állatok sokkal instabilabbak, hajlamosabbak a különféle pszichés rendellenességekkel, mint tolltépés, kiabálás, depresszió stb.

Sajnos Magyarországon is egyre többször hallani, olvasni, látni, mikor amerikai példára a papagájokat még fiókaként árulják, keresik stb., hogy a leendő gazda nevelje majd tovább, így már eleve őt tekintse a szülőjének. Arra a problémára viszont senki nem gondol, hogy legrosszabb esetben a leendő gazda csak képeken látott eddig papagájokat és halvány lila gőze sincs arról, hogy is nevelje és etesse RENDESEN a madarat, hogy az életben is maradjon. Sajnos az esetek zömében a fiókának esélye sincs ahhoz, hogy életben maradjon. Valamilyen probléma mindig becsúszik, túl meleg volt a táp, ami megégette a begyét; túl rövid időközönként ad túl sokat a gazda, ami miatt begypangás lép fel; nem fertőtlenítette elég jól a fecskendőt, ami miatt még a legártalmatlanabbnak tűnő baktérium is végezhet egy gyengített immunrendszerrel rendelkező kis fiókával stb.. Akárhogy is nézzük, ez az egész teljesen természetellenes, és semmi köze sincs a papagájszeretethez!

A kézzelneveléssel járó problémákat meg lehetne előzni valamennyire a helyes szocializálással! Sokan tévesen azt hiszik, hogy kellő szocializálás az, hogyha a fiókák együtt vannak, együtt kapnak kaját stb. Csakhogy ahogyan az ember sem tanult semmit kisgyerek korábban korabeliektől, így a papagájok sem fognak tudni tanulni a fiókatársaiktól semmit. Ezért is létfontosságú, hogy a madarak még sokáig együtt legyenek, közös röpdébe kerüljenek idősebb, tenyésztésbe nem vett papagájokkal, hogy megtanulják a szükséges szociális viselkedéseket, legyen gyerekkoruk!

Vannak, akik úgy vélik, hogy egy kézzelnevelt papagáj létfontosságú viselkedésformákat nem tud elsajátítani magától, így pl.: a helyes tollászkodást sem. Tény, hogy a tollászkodásra a hajlam genetikailag kódolt, öröklött viselkedési forma, de sok esetben megfigyelhető, hogy egy teljesen izolálva nevelt papagáj komoly problémákkal küzd tollászkodás során, épp azért, mert bizonyos trükköket csakis fajtársaitól tanulhat meg. Másik ilyen ténynek számít a hangok. Egy egyedül tartott kézzelnevelt papagáj sokszor egyáltalán nem érti, mit akar egy másik, nem kézzelnevelt, szocializált fajtárs, nem érti testbeszédét, megijed minden mozdulatától, hangjától stb. Hasonló problémák vannak a tenyésztésben is, hiába ösztönös a fiókanevelés, ha a gyakorlatban mégis problémát jelent a kotlás, fiókanevelés stb. szakasza. Akárhogy is nézzük, nincs olyan, hogy egy viselkedés öröklött vagy tanult legyen, hanem öröklött ÉS tanult! És egy madár az embertől nem tanulhatja meg, hogy legyen madár – ezt csakis egy madártól tanulhatja meg!

A leendő gazdának is tudomásul kell vennie ezt a tényt. A papagájt, akár kézzelnevelt, akár nem, nem tarthat egyedül következmények nélkül. Emiatt is egy felelősségteljes gazda, ha már mindenképp kézzelnevelt állat kellett neki, legalább azt a szívességet tegye meg a madárnak, hogy nem tartja egyedül, hanem ellenkező nemű fajtárssal.

A szocializálást viszont ésszel végezzük! Végzetes hibának számít, hogyha egy ivarérett madárhoz veszünk egy fiókát, mivel az idősebb madár egyszerű féltékenységből megöli a fiókát. Ezek, mint már említettem, nem kutyák, itt nem válik be az a stratégia, hogy az anyaságára hatunk, hogyha fiókát teszünk mellé, főleg ha a madarak kézzelneveltek.

Amennyiben már egy idősebb kézzelnevelt madarat akarunk szocializálni, a megoldás már nem ennyire könnyű. Sajnos előfordul, mikor a madár abszolút ignorálja a fajtársát, esetleg agresszívan viszonyul hozzá. Itt nem csak a kémia játszik szerepet, hanem az is, hogy a kézzelnevelt madár – akármennyire szomorú is – nincs tisztában azzal, hogy a másik lény a fajtársa, és nem mi. Időbe telik, míg a madarak újra megtanulják, mit is jelent madárnak lenni, ha egyáltalán sikerül. Hosszú, évekig tartó procedúra, de nem szabad feladni és nem szabad szégyelni, segítséget kérni!

 

 

                         Így összegezve az egészet, mindennek meg van a logikus magyarázata. Hogy a következőkben az emberek mit, hogyan fognak cselekedni, lelkiismeretüktől függ. Akik eddigis pénzért csinálták a kézzelnevelést, folytatni fogják, ám ha valaki tényleg madárbarát, akkor a madarak igényeit veszi figyelembe, és nem pedig a sajátját. Hiszen nincs annál szebb, mint mikor a szülőmadár nagy odaadással neveli a fiókáit, melyekből a későbbiekben igazi, egészséges madarak lesznek, és melyekből szintén kitűnő kedvencek válnak – többedmagukkal!